Pár perc múlva hét óra. A hidegtől átfagyva érek vissza a Pogány József utcai kapitányságra. Takács őrnagynál gyomorbajra panaszkodom. Hamar szélnek ereszt. Azzal búcsúzik tőlem, hogy másnap érkezzek kisimultan. Biccentek, és kilépek a szürke téli estébe. Gyalog teszem meg az utat a Népszínház utcai lakásomig. Útba ejtem a Rákóczi teret. A kurvák mind elfordulnak, és behúzódnak a bérházak kapualjaiba, amint meglátnak. Egy csapásra eltűnik mind. Mint villanyoltás után az árnyékok a sötét szobából. Esztit és a piros kabátját már sehol sem látom.
Az ajtóm előtt jobbra-balra nézek, mintha betörni készülnék a saját lakásomba. Nem kapcsolok lámpát. Elhúzom a rekamiét a fal mellől. A bútor lábai hangosan csikorognak a parkettán, hiába figyelek rá, hogy ne csapjak túl nagy zajt. Kitapogatom a bútor hátlapján a fél tenyér nagyságú füzetet, és egy határozott mozdulattal föltépem ragasztószalagostól. A füzetet a belső kabátzsebembe csúsztatom.
A kvarcórámra pillantok. Igyekeznem kell.
A József körúton villamosra szállok. Szememmel keresem az utcán a piros kabátot, de Esztit már itt sem látom a lányok közt. Bízom benne, hogy elérte a vonatot.
Forró leheletem gomolyogva száll föl előttem a Nyugati pályaudvar csípős levegőjébe, ahogy a peronon loholok a 19:30-as szobi vonathoz. Éppen csak föl tudok kapaszkodni rá, már indul is.
Szúr a lépem. Mintha késsel döfnének az oldalamba. Szívem zakatol. Legszívesebben föl-alá járnék-kelnék vagonról vagonra, de nem kelthetek föltűnést. Ki kell találnom még, hogyan mondom el neki, hogy nem megyek vele. Leülök a dohányzó kocsiban egy szabad helyre, hogy kifújjam magam. Le kell nyugodnom. Ki kell gondolnom, mit mondok. Nézem a szürke város egyhangú fényeit, ahogy döcögünk kifelé Pestről. Havazni kezd.
Rágyújtok egy Marlboro-ra. Csak akkor szívok nyugati márkát, ha Esztitől marad nálam. Nekem nincsen pénzem rá. Havi ötezer-hétszáz forintot kapok a Cégtől. Eszti hat-hét fuvarral, két nap alatt megkeres ennyit.
Gondolataim elviselhetetlenül keserűvé mérgezik a cigaretta ízét a számban. Pedig mindig is jól tudtam, mit művel.
Aznap este, amikor először láttam, éppen egy ultipartiról tartottam hazafelé. Mondhatni, nem voltam már szomjas. Ugyan csak pár kupica törkölypálinkát gurítottunk le a kapitánysági névnapozáson (szigorúan szolgálat után került elő a fiókból a pakli és felespohár), de nekem elég volt ahhoz, hogy meghozza a bátorságom és az étvágyam.
Csak ő volt az utcán. Új lány volt, nem tudhatta, ki vagyok. Odaléptem elé, és leszólítottam. Ötszáz forintot kért. Tudtam, hogy nincs nálam annyi pénz, de azt mondtam, jól van, menjünk. Rég láttam nőt, főleg ilyen szépet és ártatlannak tűnőt.
Eszti egy apró szobát bérelt a Kőris utca egyik bérházának tetőterében. Mindössze egy ócska ágy és egy olajkályha volt a szobájában. Meg egy sötétkék Malév bőrönd a sarokban, amiből öltözött. Az is kölcsönben volt nála. A bőrönddel jött fel a Keletibe aznap reggel. Benne volt az élete. De ezt csak később mesélte el nekem.
Amikor végeztünk, még egyszer megcsókoltam, megmutattam neki a rendőrigazolványom, és fizetés nélkül otthagytam. Tudtam, hogy még nincsen stricije, akitől tartanom kéne. Bíztam benne, hogy van annyira eszes, hogy erről nem fog beszélni, és elfeledjük az egészet.
De nem így lett. Egyszer megláttam, amint beszáll egy Skodába a Rigó utcában, a „kocsisoron”. Éppen nálam volt a szolgálati Zsiguli. Megígértem ugyan Takács őrnagynak, hogy hatra visszaviszem a kocsit, mert kell másnak is, de elöntötte fejemet a méreg és az indulat. Bejártam az összes környéket, ahova a lányok vinni szokták a kuncsaftokat. A Petőfi híd budai hídfőjénél a parkban, egy bokor mögött találtam rájuk. Felírtam a rendszámot – üvöltöttem a pasasra, aki csak azt hajtogatta, hogy ő nős, és itt sem volt. Eszti rám nézett. Meg kell hívnia vacsorára, mert már ezer forinttal tartozik nekem, biztos úr – mondta, és piros kabátjában elindult a hídra, vissza a körút felé, hogy fogjon magának egy taxit.
Azt hiszem, akkor tanultam meg, mi az a féltékenység. Alig bírtam átaludni az éjszakát. Hajnalban már nem bírtam magammal, kikeltem az ágyból, és útnak eredtem. A kapu előtt vártam rá. Már messziről megismertem a piros kabátját, amikor befordult a Kőris utcába.
Azután gyakran töltöttem el nála pár esti órát. Egyszer pedig egy egész éjszakát. Nem szólt senkinek rólam. És én sem bántottam jobban, mint amennyire hivatalból muszáj volt.
Egyszer, egy hűvös, késő őszi estén sietősen becsöngetett hozzám. Honnan tudta meg a címem, nem tudom. Tán két fuvar közt jött, azt sem tudom. Kibontotta magát piros kabátjából. Lehúzta a harisnyáját, és megmutatta, hogy rátetováltatta a monogramom a két belső combjára. H és Z. Könyörgött, hogy szökjünk el ketten. Keservesen sírt, hiába vigasztaltam és szerettem.
Aztán nem láttam többé a piros kabátot a kocsisoron. Azt mondta a gazdasszony, akitől a szobát bérelte, hogy elköltözött. Nem adta meg az új címét.
Egy-két héttel később összefutottunk az Emkében. Halványodó mélylila monokli alig észrevehető nyomát láttam bal szeme alatt. Azt mondta, az egyik kuncsaft volt. Kérdeztem a rendszámát, de azt mondta, nem emlékszik. Nagy nehezen kihúztam belőle, hogy búcsút mondott a kocsisornak. Egy szobáztatós strici futtatja a téren és a körúton. Elengedtem. Kénytelen voltam.
Hajnalban újra megjelent az ajtómban. Behívtam. Rosszul volt. Émelygett és hányt. Azt mondta, ne féljek, majd megoldja.
Még mindig el akarsz szökni – kérdeztem, és a hasára tettem a tenyerem. Igen – válaszolta csillogó szemmel, és megfogta a kezem. Ott rögtön megígértem, hogy szerzek neki egy útlevelet, amivel átmehet Csehszlovákiába. Holnap, a 18:30-as vonattal indulj Párkány irányába, és várj meg Zebegénynél – kértem. Miért nem várjuk meg a világútlevelet, az már csak alig egy hónap – kérdezte. Nincs időnk, most menj, pakolj össze, és légy nagyon óvatos – figyelmeztettem.
Újabb cigarettára gyújtok. Már csak Fecske van nálam. Verőcemarosnál úgy szakad a hó, hogy alig látok ki az ablakon. A fellegvárig nem is látok el az ólomszürke éjszakában, csak kétségbeesett tükörképem fürkészem az üvegben. A vonat hirtelen állóra fékez. Borulnak a bőröndök, kalapok, kabátok. Tanácstalanul körbenézek. Nem akarom fölfedni magam. Lehúzom az ablakot, és kitekintek. A Hétlyukú Hídon állunk. Valaki zokog. És ordít.
Nem tagadhatom rendőr mivoltom, azonnal leugrom a vonatról, és elindulok a szerelvény mentén a hangok irányába. A mozdony kerek fényszórója megvilágítja a csillogó hóban vöröslő vért és rózsaszínű húscafatokat, amit percek alatt beterítenek és eltakarnak majd a frissen hullott hópelyhek. Ahogy közelebb érek, piros textildarabokat pillantok meg. Aztán meglátok egy fedetlen combot. És egy másikat. Az egyikre H, a másikra Z betűt tetováltak kék tintával.
Hirtelen nagyon szeretnék a zebegényi vasútállomásra érni, leszállni a vonatról és meglátni a peronon a piros kabátot, a sötétkék bőröndöt. Eszti aranyló, göndör frizuráját. Szeretném hallani, ahogy belekacag az éjszakába. Most már szeretnék fölszállni vele a Párkányba induló esti vonatra, és átszökni vele Csehszlovákiába.
Ujjaim elgémberednek a jeges szélben. Nyakkendőm mintha egyre erősebben fojtogatna, akár egy kígyó, úgy tekeredik nyakam köré, úgy szorít. A kabátom ujjába sűrű, fagyos szél fúj be, csípi a bőröm. Lerohanok a hídról, egyenest a főútra. Énnekem itt sem kéne lennem. Cikáznak a gondolatok a fejemben. Nem értem, miért feküdt a vonat elé. Nem értem, miért nincs nála a bőrönd. Nem értem, miért hagyott itt.
A távolból egy URH-kocsi érkezik a helyszínre. Tudom, hogy azonnal el kell tűnnöm. A Duna felé indulok a házak közt, hogy megszabaduljak a zsebemben lapuló hamis útlevéltől. Megállok a parton, és egy pillanatra megpihenek. Nézem, ahogy csendesen hömpölyög a víz. Nézem az ezüsthidat. Olyan nyugodt minden.
Egyenként tépem ki és gyűröm össze az útlevél lapjait, úgy hajítom őket a vízbe. Hangos csobbanás zavar meg bánatomban. Hunyorogva nézek a távolba, a zaj irányába. Egyszer csak meglátok valamit, ami imbolyogva úszik az árral együtt a víz felszínén. Egy bőrönd az. Még épp le tudom olvasni róla a Malév feliratot, mielőtt a szemem láttára elsüllyed a Dunában.